![FerfiasOleles01]()
Megindító történet férfiakról, gyermekekről, hibákról és megbocsátásról
Ez a sztori a valóságban megtörtént igaz történet. Onnan tudom, hogy velem esett meg.
És bár évekkel ezelőtt történt, ma is élénken emlékszem minden részletére.
Kissé csípős, de verőfényes délelőttel örvendezetett meg az időjárás azon az októberi vasárnapon. A TV elől menekülve a közeli parkba igyekeztünk tartalmas kikapcsolódást keresve magunknak.
A férfi egyedül bandukolt a panelházak gondosan ápolt hátsó kertje és az út szélén parkolók autók között. Kissé pufók termetével szinte teljes szélességében elfoglalta a járdát.
Nyolc, hat, negyven, három: életkorunk években. Sorban így kerekeztünk mögötte három biciklin, a nagyobbacskák saját jogon, a kislányom reám utalva, gyerekülésben élvezte mögöttem a kiruccanás örömeit. Feltorlódtunk az úr mögött, fiacskám finoman, de élvezettel megpöccintette piciny csengettyűjét.
„Takarodj innét, még majd én fogok kitérni előled, húzzál el a járdáról” – szólt rá zord hangon emberünk, maga mögé sem pillantva.
Utat nem nyervén magunknak, leszállani kényszerültünk kedvenc paripáinkról. Nagyvárosi forgalomban edződött apukaként első zsigeri reakcióm persze szaftos “krvny, bzmg, fsz, kcsg” megfogalmazásban tört volna felszínre, azonban a feltételes reflexet a vasárnapra, a napsütésre, és nem utolsósorban a gyermekek nevelésére való tekintettel sikerült magamba fojtanom. Indulataim fékezve, fojtott hangon csak annyit válaszoltam a családomat ért támadásra, hogy „Gratulálok Uram. Maga fantasztikus!” Aztán még lealázón hozzátettem, hogy „Gyertek gyerekek, menjünk!”
A férfi még próbálkozott, öklét rázta, hogy mit képzelünk, meg egyébként is, de a felénk dobott kesztyűt nem vettük fel.
A parkba érve remek móka vette kezdetét. Már-már elfelejtettük az iménti inzultust, mígnem emberünk váratlanul megjelent mellettünk. Messziről integetve megszólít.
„Tudja, maga nem tudja!” Buszsofőr, és reggel öttől szolgálatban. Vasárnap. Annyi hülye van az úton. Folyton beszólnak. És ő nem akarta ezt a gyerekekkel. Azt hitte valami bunkó le akarja szorítani. És van egy hétéves kislánya. Alig várta, hogy vele legyen végre. És most nem tud a szemébe nézni.
És én akkor megbocsátottam mindent ennek az embernek. És én akkor megköszöntem neki, hogy volt ereje lejönni bocsánatot kérni. Kezet ráztunk, de még mindig annyira le volt sújtva, hogy úgy éreztem, hogy egy kézfogás nem elég. És akkor egymást szemből átkarolva megveregettük egymás vállát. Mintha csak focimeccsen. Igazán sportszerűen.
A gyerekek őszintén meglepődtek: „De Apu, egy idegen emberrel?”
„Férfias ölelés” – magyaráztam nekik, de azt hiszem nem értették meg teljeséggel.
A férfiasság nem csak izomból, hanem erényből is áll. Láttak ilyet is, majd később megértik. Mi meg felnőttek? Azt hiszem aznap mindannyian többek lettünk. Nem kevéssel.
Ajánljuk még:
Mindennapi imáink
Egy világvége elmélet tanulságai
