Egy világvége elmélet tanulságai – avagy: Mi van a hídon túl?

Péternek le kellett szállnia a kerékpárjáról, annyira megdöbbentette a látvány. Első gondolata az volt, hogy színesfém tolvajok garázdálkodtak az éjjel Budapesten, aztán elvetette az elméletét. Ez még a legelvetemültebbeknek is túl nagy falat lenne. Következő ötlet, hogy kitört a háború, csak még nem értesült róla. Igen, minden bizonnyal felrobbantották a hidat. Ez reálisabb. A gyerekei előző este mindenféle androidos játékkal lemerítették a telefonját, ezért a reggeli kávé szürcsölgetése közben nem tudott felcsatlakozni a netre a legfrissebb hírekért. De a rakparton az autós forgalom nyugodtan haladt, senki sem látszott rémültnek. Nem, ez nem háború. Ez annál még durvább. Az ördög játéka, a világvége kezdete… Vihar előtti csend, és senki sem veszi észre, csak ő. Mert ő a hidak szerelmese, csak neki tűnt fel a hiánya.

Ez volt az egyik kedvence. Látott már magasabbat, hosszabbat, karcsúbbat, de ez volt a legpatinásabb az összes között. Robosztus pilonjai és izmos láncszerkezete lenyűgöző látványt nyújtott szemlélői számára. A Lánchíd Péter szemében egyszerre volt mérnöki mestermunka és szemet gyönyörködtető művészeti alkotás.

Nappali fényben dús idomaival csábító barokk szépség,

éjszaka pedig csillámló szemeivel kápráztató fekete démon.

Budapest legszebb éke azonban egy novemberi reggelen eltűnt.

Pétert szomorúság, fájdalom és félelem kerítette hatalmába. Mobilja után kotorászott, majd, miután megtalálta dühösen öklözött a levegőbe. Persze, hogy le volt merülve. Most akkor hogy figyelmezteti a családját az egyetemes összeomlásra? Majd az a kérdés kezdte foglalkoztatni, hogy mit is mondana nekik? Először is, hogy mennyire szerette őket, aztán Boldog Világvégét kívánna nekik. A feleségének még talán virágot is küldene egy futárral erre a soha vissza nem térő alkalomra.

Hirtelen földöntúli robaj szakította félbe elmélkedését.

- Hát akkor megérkeztek az Apokalipszis lovasai… – fordult hátra rémülten, de szerencsére csak a tizenkilences villamos száguldott el mellette rettenetes csörömpöléssel.

Lélekjelenlétét visszanyerve kissé elszégyellte magát. Még jó, hogy nem volt ismerős a közelben, aki tanúja lett volna szégyenteljes berezelésének. El is határozta magát, hogy keménynek kell lennie ebben a nehéz helyzetben. Szembe kell néznie a valósággal, és tekintetét ismét a Duna irányába fordította, ami újabb meglepetéssel szolgált számára.

A távolban halványan felsejlett a Lánchíd tartószerkezete.

Majd előtűnt a homályból teljes valójában.

Péter megnyugvással konstatálta, hogy csupán a természet csalfa játékának esett áldozatul. Hálát adott az égnek, hogy a sátáni erők helyett csak a Jóisten tréfálkozott vele, és a zsigereiben érezte, hogy célja volt a mai művelettel. A leckét megértette. A felszálló a köd mögött felfedezte igazi kincseit. Még éppen időben, mielőtt végleg elveszítette volna őket.

Örömében visszapattant biciklijére, és kihasználta az alkalmat, hogy a megkerült hídon kerékpározhat.

Most aztán közelről is szemügyre vette a messziről bámult csodát …

… a távolból alig észlelhető érzelmeket: a parány lakatokba zárt szerelmeket.

Munkába érve Péter első dolga volt, hogy a telefonját töltőre tegye. Miután áramot csiholt a készülékbe, már csörgette is a majd elfeledett telefonszámot. Idejét sem tudta mikor hívta őket utoljára. De ez most nem is volt érdekes. A lényeg, hogy megtette.

Két óra múlva Péter SMS-t kapott a feleségétől:

„Én is szeretlek! Gyönyörű a virág! …”